Plátói

 A megannyi viaszgyertyaláng apró fényjátékok százait vetette a teremre. Mindeközben aranyárba öltöztette a múltkor fali freskóit. A lány ámulva figyelte mindezt, ahogyan körbesétált a hatalmas teremben. Hatalmas szoknyáját alig bírta átpasszírozni az emberek között, ahogy a keskeny ösvényeken lavírozott az úri klikkek mellett.  Bár számtalan tekintetett vonzott, ráadásul nem is feltétlen a modortalan viselkedése miatt, sorban menekült a táncfelkérések elől. Táncrendje üresen tátongott, mégis minden jóvágású fiatalembernek azt füllentette, hogy betelt, talán máskor, vagy egy másik körben táncolhatnak.

 A valóság azonban fölöttébb egyszerű volt. A lány nem azért hagyta nagynénjének, hogy heteken át kínozza etikettel, táncórákkal és egyéb felesleges és borzalmas intrikákkal, hogy egy letűnt kor aranyozott szobrait és már - már szemérmetlenül meztelen angyalkákat bámuljon, magasságos áhítattal miközben puncsot kortyolgat. Az ég szerelmére még a fűzője is szorosabb volt a kelleténél, hogy beleférjen ebbe a hatalmas báli ruhába, amiben úgy érezte magát, mint egy óriási pipacs, ami akkorára duzzadt, hogy lassan felrobban. Az egyetlen ok, hogy az este minden kényelmetlenségét hajlandó volt elviselni az Ő volt.

 Persze a férfi az ígértek ellenére késett, vagy szimplán meggondolta magát. Mily naiv volt a leány részéről, hogy ily epekedve várta őt, hogy ennyi mindent eltűrt, csak azért, hogy akár csak egy pillanatra is láthassa. Bár még így is nagy ellenvetést válthatna ki, ha odamenne hozzá társalogni, még ha felkérné táncolni. Tánc. Az ő szíve választottjával. Egy pillanatra a terem közepére siklott a tekintete, ahol megannyi pár forgott elegáns és kecses mozdulatok társaságában. Elképzelte, ahogy az úr meghajol előtte és kezét nyújtva a legkecsesebb módon, szinte a tömeg közepére repülnek. Mindenki őket csodálná, ahogy mesébe illő módon keringenének a zenészek szimfonikus dallamaira.

Persze, a lány tudta, hogy ez soha nem lesz több puszta képzelgésnél.  A férfi ugyanis egy nála majd húsz esztendővel idősebb agglegény volt. Bár híres volt eszéről és jó modoráról, a köztük lévő korkülönbséget igen nehéz lett volna lenyomni a nagyközönség torkán. Ami azt illeti, már így is keringtek pletykák, miszerint az úr egy gyengébb pillanatában megejtette a szende leányzót. Persze az emberek éltek haltak a pletykálkodásért. Minél szaftosabb, annál érdekfeszítőbb.

 Természetesen a pletykák csak pletykák. Még a lánynak is el kellett ismernie, hogy a szíve választottja soha nem lehet az övé. A realitás minden ábrándos pillanat után tőrt döfött a szívébe. Azzal is számolt, hogy a férfi nagy valószínűséggel a legjobb esetben is csak a húgának tekinti. Ilyenkor sokszor álomba sírta magát, esetenként azzal vigasztalta a vágy marta szívét, hogy hamarosan újra látja őt. Édes, lopott órák voltak azok mikor a férfi egy csésze tea vagy kávé mellett könyvekről, utazásról és nyelvekről beszélgetett vele. A leány észre sem vette, de egyik pillanatról a másikra ezek a magasröptű diskurálások lettek szíve legnagyobb kincsei. Lehet szimplán csak azért, mert semelyik másik férfi nem kezelte így még. A legtöbb udvarló csupán addig jutott még megdicsérte a ruháját, a szépségét esetleg hallotta énekelni a szalonban és attól olvadozott. Ilyenkor mindig úgy érezte magát, mint a kalickába zárt fülemüle. Viszont amikor Ővele volt, úgy szárnyalt, mint aki sose ismert mást, mint aki képtelen lenne újra a földön járni.

 Még saját szívét sanyargatta észre sem vette az újonnan érkezettet. Persze nem volt nehéz visszatérnie az álmodozásból, ahogy a tömeg felélénkült az érkezésére. A leány szíve kihagyott pár ütemet, sőt mintha a tüdejéből is kiszorult volna a levegő, a gyomrában pedig végtelen piruettbe kezdtek a fránya pillangók. Teljesen ledermedt, mikor tekintetük találkozott. Ez a férfi már jó ideje ellopta a szívét és a lány szeme láttára tette zsebre. Már sejtette egy ideje, hogy szíve elrablója tisztában van vele, hogy mekkora hatalma van felette. Azonban a leány sem gondolta volna, hogy ennyire a bűvöletébe keríti. Örömmel játszotta a marionett – bábút, aki úgy táncolt, ahogy épp mestere szerette volna.

A férfi határozott léptekkel indult felé, hárítva minden beszélgetést vagy táncfelkérést a lehető legudvariasabban. A lány azt sem tudta, hogy ott maradjon, elbújjon, vagy esetleg lökjön félre mindenkit egy táncért. Bár utóbbira, mint módszerre nemigen volt szükség, az eredményt a nélkül is ajándékba kapta.

 - Hölgyem! – szólította meg – Szabad egy táncra? – Kezét felé nyújtotta és várt a válaszra. Valószínűleg mindenki őket figyelte, de kétsége sem volt afelől a leánynak, hogy nem emiatt tűnt olyan melegnek a terem. Mivel hang nem akart kicsusszanni a torkán így kezét lassan az övébe csúsztatta és hagyta, hogy a táncoló párok közé vezesse.

 Az egyik kezével megfogta az övét még a másikat a hátára csúsztatta. Apró bizsergés futott végig a lányon az érintéstől és talán a képzelete játszott vele, de mintha a férfin is hasonlót vett volna észre, mikor kezét a vállára rakta.  Minden egyes lépésükkel, mint ha a terem az összes bálozóval, szabállyal és elvárással megszűnt volna. Csupán ketten keringtek a saját világukban. Egy pillanatra képes lett volna eladni a lelkét az ördögnek, ha élete hátralévő részét a karjaiban tölthetné. Mégis tudta, hogy önzőség és vágy vezérelné kérését, azokkal pedig a férfi szíve nem lelne boldogságra. Még ha valaha is belegondolt szíve választottja, hogy viszonozza érzéseit, akkor is tudták mindketten, hogy ez nem a helyes döntés. Bár a szíve majd belehasadt tudta, hogy el kell engednie. Lehet, a szívét sose kapja vissza, de nem is bánta. Inkább rá bízta élete végéig, de többet nem engedhette meg magának a gyenge pillanatokat.

Azonban a mai este más volt. Ez volt az utolsó, mikor hagyta, hogy szíve örömöt leljen eme lopott pillanatból. Holnaptól már ő maga az elvárásoké lesz, messze vágyai tárgyától. Szíve pedig ott fog lapulni a férfi zsebében élete végéig. Igen, holnaptól talán feláldozza egész élete boldogságát, ma azonban még kiélvezi a férfi karjaiban töltött utolsó pillanatot is.